Legyen a mai nap az összetartozás ünnepe: az egymásra találásé, az újraépített kapcsolatoké és azoké az emberi kötelékeké, amelyeket sem a történelem viharai, sem az idő múlása nem tudott végleg elszakítani.

Pontosan egy negyedszázaddal ezelőtt olyan pillanatnak lehettünk tanúi, amely örökre bevésődött Esztergom és Párkány, a Duna két partján élők, sőt az azon túliak szívébe és lelkébe is.

Történelmi pillanat a Duna felett

A Mária Valéria híd újjáépítése során az első hídelemet 2001. május 24-én emelték be a magyar oldalon, a másodikat pedig június 29-én a szlovák oldalon. A legutolsó, 603 tonnás ívet épp ma 25 éve, azaz 2001. július 27-én vontatták a helyére két bárkával és három további alátámasztással – a beemelést a legendás Clark Ádám úszódaru végezte.

Ott álltunk a folyó két oldalán. Meghatódva, reménnyel a szívünkben figyeltük, ahogy a Mária Valéria híd két egykori csonkja középen újra egymásba ér. Egy híd, amelyet a történelem kétszer is erőszakkal szakított szét – 1919-ben és 1944-ben –, ismét betölthette eredeti küldetését: összekötni azt, amit a múlt többször is elválasztott.

1. július 27-e nem csupán egy híd újjáépítésének technikai állomása volt. Két várost, két országot, két közösséget és számtalan családot, ismerősöket és ismeretleneket hozott ismét közelebb egymáshoz.

„Úgy éreztük, hogy a rendszerváltozás után végre egy olyan úton indulhatunk el, amely a valódi gyógyulás, a reményteli együttműködés és a közös jövő felé mutat.”

Magyarok és európaiak voltunk, és tudtuk: mindez a két part összefogásán túl csak külső segítséggel valósulhatott meg. A híd újjáépítéséhez a két ország és két nép akaratán, bizalmán túl a nemzetközi együttműködés és az Európai Unió támogatása egyaránt szükséges volt. Ami hosszú évtizedeken át csupán álomnak tűnt, az negyed évszázada valósággá vált. Joggal voltunk büszkék arra a napra, és akik ott voltunk a két parton, joggal éljük meg ma másként ezt a szép, kerek évfordulót.

Láthatatlan építőanyagból szőtt kötelékek

A Mária Valéria híd nemcsak önmagában jelentett új kezdetet, hanem megmutatta, hogy a hidak nem csupán acélból és kőből épülnek. Olyan láthatatlan, embereket összekötő „lelki építőanyagból” is állnak, melyek sokkal könnyebben porladnak el, mint az acél vagy a kő, ha nem megfelelő kezek gondozzák azokat.

Akkor még természetesnek hittük,hogy a hidak azért épülnek, hogy közelebb hozzák egymáshoz az embereket — nemcsak földrajzi értelemben, hanem emberileg és lelkileg is. Azt reméltük, hogy egy nyitottabb, szabadabb és reménytelibb új évezred küszöbére érkeztünk.

Huszonöt év elteltével mégis vegyes érzésekkel tekintünk vissza erre a történelmi pillanatra és időtávra. A nagy ünnep emléke talán halványult, talán kevesebb szó esik róla, mint amennyit megérdemelne. Pedig azok számára, akik ott voltak ezen a júliusi napon, az élmény örökre meghatározó marad.

Mi még emlékszünk. Emlékszünk a hídelemek összeérésének pillanatára, az ünneplő tömegre, a meghatottságra, a könnyekre és arra az érzésre, hogy történelmet élünk át. Tudtuk, hogy azon a napon nemcsak egy híd épült újjá, nem csupán két vasdarab kattant össze, hanem több mint fél évszázadnyi hiátus után valami a lelkünkben is helyreállt.

Remény a jövőnek

Ezért ma nem csupán egy műszaki alkotás negyedszázados évfordulóját ünnepeljük, hanem az akkori reményt is: a történelmi Esztergom vármegye lelki újraegyesülésének reményét, a múlt emlékét, az akkori jelen pillanatnyi valóságát és a jövő ígéretét.

Egy új reményt, ami valódi értelmét csak akkor nyerheti el, ha élünk vele, ha átkelünk rajta – nemcsak a Duna fölött, hanem kicsit talán egymás felé is.

Boldog 25. évfordulós összekapcsolódást, Mária Valéria híd!

Forrás, képforrás: esztergom anno, Rafaell Balázs fotói