A Hófátyol felett, a messzi Északi-sarkon, ahol a csillagok is melegebben ragyognak december táján, áll egy öreg, mégis erős fa gerendákból épült ház. Ott lakik a Mikulás, barátságos nagy szakállával, hímzett köpenyében, s mellette hűséges barátai: a rénszarvasok, akik minden télen a világ gyermekeinek viszik az ajándékokat.

Mikulásnak nemcsak a játékok becsomagolása a szívügye, hanem az is, hogy rénszarvasai testben és lélekben is készen álljanak arra a nagy útra, amit december 24-e éjjelén tesznek meg. Ezért minden este, amikor a havazás szelíden szitál az ablakon túl, ő mesét mond nekik. A mézillatú istállóban összegyűlnek: Rudolf, az orrán pislákoló piros fénnyel, Dancer és Prancer, Vixen, Comet… mind ott ülnek, hallgatnak, szemük fénylik a gyertyafényben.

Egy különösen fagyos estén azonban, amikor a hold is zúzmarával didergett, Mikulás a mesés könyvét böngészte, de ahogy lapozgatta, bárhogy is próbálkozott, nem talált olyan történetet, amely elég melegséget ígért volna.

– Ó, úgy látom, ma este elfogytak a meséim – csóválta meg fejét, s bajusza is szomorkásan rezdült.

A rénszarvasok összenéztek.

– Akkor majd mi mesélünk, Mikulás! – emelte fel hangját Vixen, a legélénkebb. – Te minden este bennünket szórakoztatsz. Most hadd adjunk vissza valamit!

Mikulás meglepődött, de mosolyogva bólintott. Egy bolyhos prémmel szegélyezett takarót húzott maga köré, s kényelmesen hátradőlt a párnás szénabálán. Rudolf világító orrának fénye megvilágította a sarkot, így kezdődött hát a rénszarvasok esti meséje.

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Comet mély, komótos hangján –, volt egy apró játékmanó, név szerint Piporka. Piporka minden évben segített a Mikulás műhelyében, de azt érezte, az egyik különleges ajándék nem került bele a zsákba.

– Milyen ajándék volt az? – kérdezte Mikulás kíváncsian.

– Egy karácsonyi harang, amely nem csilingel, csak ha valódi öröm van a közelében – vette át a szót Prancer. – Piporka véletlenül egy csendes sarokban felejtette a polcon, egy fakirakó és egy hótáncoló baba mögött.

– De ezt senki nem vette észre – folytatta Dancer izgatottan –, csak egy rénszarvas, aki épp kereste a régi játékszánját. A harang halkan rezdült meg, ahogy a rénszarvas elhaladt mellette. És Piporka hirtelen tudta: ezt a harangot egy olyan kisfiúnak szánta, aki aznap este épp megtanulta, hogy adni jobb, mint kapni.

Mikulás a hallottak közben behunyta a szemét. A fejében egy polc képe jelent meg: tetején egy poros doboz, benne épp egy ilyen harang. Aznap délután a listát átnézve valóban feltűnt neki, hogy Liam, az ír kisfiú ajándéka hiányzik – s lám, már tudta is, mi volt az, amit elfelejtett.

– Ez… ez nem is mese volt! – nevetett fel hirtelen. – Ezt ti tényleg láttátok?

– Talán. Vagy a szimatunk súgta meg – kacsintott Rudolf.

Mikulás felkelt, lecseppent orrából egy hópehely, amit a kabátjával letörölt.

– Akkor most indulunk a műhelybe. Ez a harang nem maradhat hátra! Ti pedig, kedves rénszarvasaim, ma este mesévé váltatok. Köszönöm.

Rudolf felállt, sorban követte őt a többi kilenc is. Miközben a műhely ajtaja kinyílt, s a meleg fény kiömlött a hóra, a harang halkan, alig hallhatóan megszólalt a dobozban – mintha csak öröm kacagása lett volna a hangja.

És onnantól minden évben, Mikulás legalább egyszer azt kérte este:

– Meséljetek ti, barátaim. Hisz néha ti vagytok a világ legnagyobb mesemondói.

Forrás, képforrás: meselekneked.hu