A parancs könyörtelen volt és ellentmondást nem tűrő. A Háborús Esztergomi Hírek hasábjain és a városfalakra ragasztott hirdetményeken megjelent felhívás az 1923 és 1930 között születetteket szólította meg. Ez azt jelentette, hogy a 21 éves fiatalemberek mellett a 14-15 éves kamaszoknak is jelentkezniük kellett a IV. Béla király utca 4. szám alatt.

A helyszín, a ferences rendház ebédlője, méltatlan tanúja volt az eseményeknek. A Historia Domus feljegyzései szerint a sorozás „kegyetlen kíméletlenséggel” zajlott. Aki nem jelent meg, azt katonaszökevénynek bélyegezték, a családokat pedig főbelövéssel fenyegették. A besorozott fiúk – akiknek többsége még az iskolapadban ült volna – kétnapi hideg élelemmel, egy pokróccal és a reménnyel vágtak neki az ismeretlennek.

A kálvária állomásai: Komáromtól Memmingenig

Az esztergomi leventék útja a kiszolgáltatottság és a szenvedés krónikája. A menetoszlopok először a komáromi Monostori erődbe vonultak, ahol a tetvektől hemzsegő szalma és a csontig hatoló hideg volt az első lecke a háború valóságából.

1. A kiképzés illúziója: 1945 márciusában Somorjára kerültek, ahol magyar egyenruhát húztak rájuk. Alig három hét alatt próbálták őket „harcképessé” tenni: páncélököl használatát tanították gyerekeknek, akiket a náci Németország utolsó, kétségbeesett védvonalába szántak.

2. A halálmenetek árnyékában: Nyugat felé hajtva napi 30–50 kilométert gyalogoltak. Az út mentén kivégzett zsidó emberek holttestei és a háború borzalmai égettek kitörölhetetlen sebeket a lelkükbe.

3. Romeltakarítás és rettegés: Augsburgon át a németországi Memmingenbe értek. Itt már nem fegyvert, hanem lapátot kaptak: a szövetségesek bombázásai utáni romokat kellett eltakarítaniuk az éj leple alatt, miközben fejük felett folyamatosan ott zúgtak az amerikai vadászgépek.

A szabadulás és az emlékezet

A végkifejlet 1945. április 26-án érkezett el. A német őrök egy reggelre köddé váltak, helyüket pedig amerikai páncélosok vették át. Az esztergomi fiúk számára a háború véget ért, de a hadifogság keserves hónapjai még csak ekkor kezdődtek.

Közöttük volt Czuczai József későbbi iparművész és Kékesi Tibor, a Ferences Gimnázium későbbi legendás testnevelője is. Czuczai József egy kis füzetben, szívós kitartással naplózta a gyalogos hazautat, megőrizve az utókornak a szenvedés és a hazavágyódás pillanatait.

Miért kell emlékeznünk?

Ez a történet nem csupán a múltról szól. Figyelmeztetés arra, mi történik, ha a politika az ideológiát az emberi élet – és különösen a gyermekek élete – elé helyezi. Az akkori állami vezetés még a biztos vereség kapujában is képes volt feláldozni egy generáció jövőjét egy bukott eszme oltárán.

Ma, 80 évvel később, fejet hajtunk az esztergomi leventék előtt. Azok előtt, akik hazatértek, és azok előtt is, akiknek sírja valahol nyugaton, jelöletlenül őrzi a kettétört fiatalság emlékét.

Képforrás: Esztergom anno Facebook oldala