Magyarországon az Országgyűlés 2000-ben nyilvánította február 25-ét a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává. A dátumválasztás nem véletlen: 1947-ben ezen a napon tartóztatták le jogellenesen a szovjet megszálló hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, majd hurcolták a Szovjetunióba. Ez a lépés volt a kezdete annak a folyamatnak, amellyel a totális diktatúra felszámolta a magyar demokrácia utolsó morzsáit is.

Akikre ma emlékezünk

Amikor a kommunizmus áldozatairól beszélünk, hajlamosak vagyunk csak a számokra koncentrálni, pedig a statisztikák mögött hús-vér emberek állnak:

• A kivégzettekre: Akiket koholt vádak alapján, vagy éppen az 1956-os szabadságharc utáni megtorlásban fosztottak meg az életüktől.

• A Gulág és a Márianosztra foglyaira: Akik éveket töltöttek kényszermunkatáborokban, messze a hazájuktól vagy embertelen börtönkörülmények között.

• A meghurcolt családokra: Akiket kitelepítettek, vagyonuktól megfosztottak, és akiknek gyermekeit származásuk miatt zártak ki az egyetemekről.

• A hallgatásra kényszerítettekre: Akik évtizedekig nem beszélhettek a hitükről, a meggyőződésükről vagy a sérelmeikről.

Miért fontos az emlékezés ma is?

Sokan teszik fel a kérdést: miért kell évről évre feleleveníteni a múltat? A válasz az igazságtételben és a tanulságban rejlik.

"Aki nem ismeri a múltat, az arra ítéltetik, hogy megismételje azt." – Tartja a mondás.

Az emlékezés segít megérteni a szabadság értékét. Segít felismerni azokat a jeleket, amikor az egyéni méltóságot elkezdi elnyomni a hatalmi gépezet. Ma nemcsak a gyászról van szó, hanem arról a tiszteletről is, amellyel azoknak tartozunk, akik a legsötétebb időkben is megőrizték emberségüket és belső szabadságukat.

Képforrás: kulturtaj.hu