Az erdő szélén, egy napsütötte tisztáson állt egy egészen kicsi fenyőfa. Nevezhetnénk őt csemetének is, mert valóban alig volt magasabb egy rőfnél, és ágainak tűlevelei még olyan puhák voltak, mint a reggeli harmattól nedves bársony. A nagy fák körülötte sudáran nyújtózkodtak az ég felé, ágaik sűrűn szőtték be a magas eget, és évszázadok óta hallgatták a szél meséit meg a hópelyhek táncos dalát.

A kis fenyő minden évben izgatottan figyelte, ahogy december közeledtével emberek érkeznek az erdőbe, bundás kabátban, piros orral, szájuk szélén gőzölögő mosollyal. Válogattak a fák között, simogatták az ágakat, és végül elvittek egy-egy pompás példányt, hogy azok meleg szobákban fényben és díszben pompázzanak karácsonyfaként.

A kis fenyő minden évben remélte, hogy majd jön érte is valaki.

– Bárcsak rám esne a választás! – sóhajtotta egy este, mikor a hold ezüst tejként locsolta be az erdőt. – Olyan boldogan állnék a szobájuk sarkában, csillaggal a fejemen, csengőkkel az ágaimon…

De a napok teltek, majd évek múltak, és a kis fenyő csak várt és várt. Jöttek az emberek, de egy pillantásnál tovább sosem időztek nála.

– Ez túl kicsi – mondták. – Nézd, ott az a magas, az sokkal szebb.

A kis fenyő elszontyolodott, ám mégsem adta fel az álmait. Minden tavasszal igyekezett jobban kihajtani, ősszel büszkén viselte a szélben zörgő magtobozait, s télen nagyokat sóhajtva fogadta magára a havat, akár egy meleg takarót.

Egy napon, pár nappal karácsony előtt, egy aprócska autó kanyarodott be az erdő szélére. Egy fiatal házaspár és egy kisfiú szállt ki belőle. A gyerek ugrándozott a hóban, a szülők fáradtan, mégis boldogan fogták egymás derekát.

– Ne keressünk sokáig – mondta az apa. – Csak olyan fát szeretnék, aminek örülni tudunk, bármilyen kicsi is.

A kisfiú egyszer csak megállt a kis fenyő előtt, és csodálattal nézett fel rá.

– Nézd, anya! Ez pont olyan, mint én – nem túl nagy, de büszkén áll!

Az anya elmosolyodott, odalépett mellé, megsimogatta az egyik ágat, amitől a hópelyhek kis felhőként hullottak le a szatén tűkből.

– Tényleg szép – biccentett. – Néha a legkisebb fa rejti a legtöbb örömet.

Így hát óvatosan kiemelték a földből, gyökerestől egy nagy kosárba tették, és hazaindultak vele. A kis fenyő szíve majd kiugrott örömében. Végre, végre valóra válik az álma!

Otthon, a meleg szobában finom földet tettek a kosárba, itatták, és gondosan feldíszítették. A kisfiú készített neki papírcsillagokat, az édesanya mézeskalácsot akasztott rá, az apa pedig egy apró égősort tekert végig az ágain. Ahogy este lett, és felgyulladtak a fények, a kis fenyő úgy érezte, a világ körülötte dalra fakadt.

Karácsony estéjén a család leült mellé, körbeadták az ajándékokat, nevettek és énekeltek. A kis fa csendben figyelte őket, és ahogy a gyerek odabújt az ágaihoz, suttogva azt mondta:

– Köszönöm, hogy itt vagy. Te vagy a legszebb karácsonyfánk.

A kis fenyő nem szólt semmit – a fák nem beszélnek –, de bent, mélyen az évgyűrűi között, olyan melegség gyúlt, amit sem hó, sem idő, sem év nem olt ki többé.

És attól a naptól fogva mindig tudta: nem az számít, mekkora fává nősz. Hanem hogy szeretettel néznek-e rád.

Forrás, képforrás: meselekneked.hu