Október 23-án ismét megtelt Budapest utcája a béke hangjával: tízezrek vonultak együtt a Békemeneten, hogy kifejezzék elkötelezettségüket Magyarország szuverenitása és a békepárti politika mellett. A Civil Összefogás Fórum (CÖF–CÖKA) által szervezett esemény idén különösen hangsúlyos volt – nemcsak az 1956-os forradalom emléke miatt, hanem a jelenlegi geopolitikai feszültségek közepette is.

Komárom-Esztergom vármegye – és benne Esztergom városa – idén is aktívan képviseltette magát. Népes csoport indult a városból a fővárosi Elvis Presley térre, ahol a gyülekező kezdődött. A helyi résztvevők zászlókkal, transzparensekkel és közös énekléssel tették egyértelművé: Esztergom a béke oldalán áll.

A menet során Erős Gábor a térség országgyűlési képviselője és több ismert közéleti szereplő is feltűnt a vármegyei delegációban, köztük Czunyiné dr. Bertalan Judit országgyűlési képviselő, Popovics György a Vármegyei Közgyűlés elnöke, akik hangsúlyozták: „A béke nem pártpolitikai kérdés, hanem nemzeti ügy.”

A Békemenet 11 órakor kezdődött az Elvis Presley téren, majd a Nyugati tér érintésével haladt a Kossuth tér felé.

A Békemenet 2025 egyik legemlékezetesebb mozzanata kétségtelenül itt zajlott, ahol a köszöntő beszédek után Rákay Philip műsorvezető különleges meglepetéssel készült a résztvevőknek. Élő kapcsolatot teremtett a Magyar Honvédség légierő-parancsnokával, és ezzel kezdetét vette egy látványos légi tisztelgés a nemzet előtt.

A kapcsolatfelvételt követően három svéd gyártmányú JAS 39 Grippen vadászgép jelent meg a főváros légterében, és alacsony áthúzással repültek el a Parlament épülete fölött. A gépek füstcsíkja nemzeti színekben – piros, fehér és zöld – festette meg az októberi égboltot, lenyűgözve a több tízezres tömeget.

Az esemény szimbolikája erőteljes volt: a légierő jelenléte nemcsak technikai bravúrként hatott, hanem a nemzeti összetartozás és a béke melletti kiállás vizuális megtestesítőjeként is szolgált. A trikolór az égen azt üzente: Magyarország függetlensége és békéje szent, és minden eszközzel megvédendő.

Ezt követően 13:00-kor egy színvonalas megemlékező műsort tekinthettek meg a jelenlévők, majd 14 órakor Orbán Viktor miniszterelnök mondott ünnepi beszédet, amelyben kiemelte: „nem megyünk háborúba, és nem fogunk meghalni Ukrajnáért, de élni fogunk Magyarországért”.

A szervezők szerint az idei menet az eddigi Békemenetekhez képest a legnagyobb volt, és világos üzenetet küldött Brüsszelnek: a magyar emberek nem kérnek a háborús nyomásból, és kiállnak a nemzeti függetlenség mellett a béke oldalán.

Esztergom részvétele nemcsak politikai állásfoglalás volt, hanem közösségi élmény is. A helyi csoport tagjai közösen utaztak, sokan családostul érkeztek, és a nap végére megerősödött bennük az érzés: a béke melletti kiállás nemcsak szavakban, hanem tettekben is megvalósítható.

A Békemenet 2025 így nemcsak egy demonstráció volt, hanem egy élő bizonyíték arra, hogy a magyar társadalom – benne Esztergommal – képes egységesen fellépni a béke érdekében, miközben méltón emlékeztek az 1956-os hősökről és vértanúkról.

A Dorogi Futókör idén is megrendezi az immár hagyománnyá vált Időutazó Futást, amelyre 2025. október 26-án, vasárnap hajnalban várják a sportolni vágyókat. A különleges esemény apropója az őszi óraátállítás, amelynek köszönhetően a résztvevők valóban „időutazhatnak”: a futás hajnal 2:00-kor indul, és – papíron – ugyanebben az időpontban ér véget.

A Dorogi Futókör 10 éves jubileumi rendezvénysorozatának 8. állomása ez a program, amely nemcsak a mozgás öröméről, hanem a közösségi élményről is szól. A futás laza tempójú, beszélgetős városkör lesz, így kezdők és gyakorlott futók egyaránt csatlakozhatnak. Akik inkább sétálnának, a Zöld Kör Rekortán Futópályán is teljesíthetik a távot.

A részvétel díjmentes, de a szervezők kérik, hogy mindenki regisztráljon előzetesen a következő űrlapon: https://forms.gle/dtjdAdDRNsrXR9aF9

A rendezvényen a jó hangulat garantált: zsíros kenyérrel, forró teával és forralt borral várják a futókat, akik a teljesítés után emlékérmet is kapnak.

A Dorogi Futókör szervezői arra buzdítanak mindenkit, hogy használja ki ezt az „ajándékba kapott” plusz órát, és kezdje aktívan a vasárnap reggelt – akár egy éjszakai városkörrel, akár egy kellemes sétával. Ahogy fogalmaznak:„Felkelni az éjszaka közepén azért, hogy fuss egy órát Dorog utcáin – őrült ötlet, igaz? De nagyon büszke leszel utána magadra!”

Ha tehát szeretnéd megtapasztalni, milyen érzés egyetlen óra alatt „visszautazni az időben”, ne hagyd ki ezt az egyedülálló dorogi programot!

Facebook-esemény>>

Forrás: dorogimedence.hu

Tájékoztatjuk a Tisztelt Lakosságot, hogy 2025. október 23-án és október 24-én a parkolás a város teljes területén ingyenes.

Felhívjuk a figyelmüket, hogy 2025. október 25-től a parkolás ismét díjköteles.

Forrás: esztergom.hu

Lieber Tamás „Mesélő tájak és formák – Egy fotó és ami mögötte van” című sorozatának hatvankilencedik részben Dél-Tirolba, a laasi márványbányához látogatunk.

2005-ben született az alábbi írás, amelynek szerkesztett változata a Hegyisport és Turista Magazinban jelent meg két részben; 2005 decemberében és 2006 januárjában.

Június végi észak-olaszországi túránk célja a dél-tiroli Vinschgau (Venosta-völgy) alapos megismerése volt. Igaz, egy évvel korábban jártunk már erre, viszont jócskán maradtak még fehér foltok számunkra, vagyis olyan területek, amelyek teljes felderítésére előzőleg nem futotta időnkből.

A Laasi-völgy a 75 kilométer hosszú Vinschgau déli mellékvölgyeinek egyike. Kevésbé látogatott, mint a nyugatabbra nyíló Martell-völgy (Martelltal), vagy a Schnals-völgy (Schnalstal), azonban bejárása az előbbiekhez hasonlóan ugyancsak számtalan látnivalót kínál. Ezek között igazi kuriózum is akad.

Autóval kaszálókon, legelőkön át

A rendezett, német hangulatú kisváros, a völgyfenékre (869 méter) települt, néhány ezres lélekszámú Laas központját elhagyva, autóinkkal kisebb családi parasztgazdaságok területén áthaladva (több helyen a házak kvázi udvarán vezették át a rendkívül jó minőségű az aszfaltcsíkot) kerültünk egyre magasabbra, miközben a táj fokozatosan kinyílt alattunk.

A szerpentinező út miatt hol jobbra, hol balra letekintve meredek kaszálókat és legelőket láthattunk, melyek mindegyikét locsolófejek végeláthatatlan sora öntözte. De honnan is származik ez a kifogyhatatlannak tűnő öntözővíz? Ha szemünket körbevezetjük a horizonton, 3000 méter fölé nyúló hegygerincet látunk, amelyek többségén még nyáron sem olvad el a hó, sőt helyenként igen nagy kiterjedésű jégmezővé, gleccserré alakult. A nyári időszak pedig nem elegendő ennek teljes felolvadásához, viszont így is bőven termelődik olvadékvíz. A gleccserek víztároló és -adagoló funkcióját használják ki évezredek óta az itt élő emberek, ugyanis Vinschgau kimondottan csapadékszegény vidék, az Alpok esőárnyékos zónájában fekszik, az évi csapadékmennyiség alig éri el a 400 millimétert.

A tikkasztó nyári napsütésnek kitett völgyszakaszt hátunk mögött tudva, kb. 1600 méteres magasságban, fenyvesek árnyékában, egy erdészeti út kezdetén, a tulajdonképpeni Laasi-völgy bejáratánál hagytuk a kocsikat, és a négy kerékről az apostolok lovára „nyergeltünk”.

Gyalogtúra a „márványvölgyben”

Már csak azért sem hagyhattuk figyelmen kívül a laasi márványbányászat valójában ipartörténeti jelentőséggel bíró infrastruktúráját, mert mi magunk is azt használtuk túránk első kilométerében. Az üzemi vasútvonal (Marmorbahn) vezetett ki bennünket a 15-ös számú túraútvonalra. A mindössze egy kilométeres szakaszt tehát vízszintes úton tettük meg (magát a vasutat a bányászok csak megadott napokon használják, ottjártunkkor éppen szünetelt).

A sínek közötti botorkálást hirtelen meredek emelkedés váltotta fel. Tőlünk balra a vadvízű Laasi-patak (az Etsch v. Adige folyó egyik oldalága) futott le nagy sebességgel, amelynek vízhozamát a fölöttünk lévő bányaterületről alázúduló vízesés is növeli. A patak óriási erejére a legjobb bizonyítékkal a fentebb lévő morénából (gleccser által felaprózott kőzet) származó, és partján egymásra hordott tonnás kőtömbök szolgálnak. Mivel a víz körülbelül 1500 méterrel feljebb elterülő gleccserekből származik, könnyen elképzelhető, hogy mi lehet itt egy-egy hirtelen esőzéskor, vagy az olvadás megindulásakor. A kőtömbök között felfedezhető a márvány (a mészkő metamorf, átkristályosodott változata) is, amiről úgy véltük, hogy vagy közvetlenül a felettünk nyíló bányatárók egyikéből került ide, de az is elképzelhető, hogy közvetve a patak által.

Fotós dilemmák

Időközben kissé eltávolodtunk a folyótól, és zöld, füves tisztásokat szeltünk át. Mivel itt a sziklák között alig van legeltetésre alkalmas terület, azt a keveset ki is használják, és többnyire tehenekkel „népesítik” be.

Közel másfél órás gyaloglás után – melyet mindvégig a 15-ös számú jelzésen tettünk meg – értünk az első pihenőhelynek kinevezett szerény gazdasághoz (Untere Laaser Alm), aminek közelében kisebb vízesést látogattunk meg. Indulásunk óta a patak bal partján haladtunk, de az egyetlen házból, valamint a hozzá tartozó istállóból álló épületegyütteshez – mely viszont már a túlparton található – kicsiny hídon átkelve jutottunk. Kirándulásunk során itt találkoztunk először emberekkel (a birtok gazdáival), valamivel később még az innen egy órányira található úgynevezett felső gazdasági épületnél (Obere Laaser alm) futottunk össze néhány német turistával, de sehol egyebütt az egész út során. Az erek, patakok által keresztül-kasul szőtt völgyben, ivóvízben sincs hiány. Szinte bármelyik vízfolyásban megmeríthettük poharunkat, hogy szomjunkat oltsuk. Egy dologra kellett csak figyelni, nehogy a legelőknek használt terület „túlfolyóit” csapoljuk meg.

Fényképezőgéppel a kezünkben különösen zavarban voltunk, a bőség zavarában, ugyanis nem volt könnyű eldönteni, hogy mit örökítsünk meg a látottakból. A fotózás eléggé időigényes tevékenység, és az időt illetően sajnos korlátozva voltunk. Így is gyakorta hangoztak el szánkból ilyesféle mondatok – Nézzétek, ott egy vízesés, ami jól mutatna a fotón a felette lévő gleccserrel, de meg kellene várni, amíg a Nap a hátunk mögé kerül; arra pedig virágzik a rododendron, amit a mellette lévő kis patakocskával kellene lefotózni, és a teheneket sem kellene lehagyni a képről.

Mit is, hogyan is fotózzunk? Csapatunk tagjainak ilyenkor gyakran kellett rövidebb-hosszabb szakaszon külön utat bejárniuk, hogy a kiszemelt témák a memóriakártyára kerüljenek. Áldottuk is a digitális technikát, amiért nem kellett spórolnunk az expozícióval.

[néhány évvel korábban még negatívra vagy diapozitívra fotóztunk, mint ahogy mindenki más is. 

A 2000-es évek elején tehát még szoktuk a digitális technikát, ami ma már – 2025-ben – mindenkinek természetes.]

Ének a hegyekben

Az alsó magángazdaságtól az elmúlt évben a 15-ös, illetve 27-es jelzés mentén egészen a Laasi-gleccser tövéig (kb. 3000 méter) jutottunk, ám akkor a hatalmas morénasáncon való átkelés felemésztette az időnket (erővel talán még bírtuk volna). A jégfolyamot tehát már nem érhettük el, a cél előtt vissza kellett fordulnunk, de így is nagyszerű felvételeken örökítettük meg a látottakat, és legalább aprólékos szemlélődéssel tölthettük a visszafelé vezető utat.

Idén júniusban szándékosan más útvonalat választottunk, vezetőnk javaslatára és a csoport összetételére való tekintettel könnyebbnek vélt terepet jelöltünk ki. A 15-ös ösvényről a 14-es vezetett fel minket a már említett felső gazdasági épülethez (maga a faház elsőre turistaháznak tűnt – az udvart, padokat és a forrást használhatják is a kirándulók – csak később tudtuk meg, hogy magánterületen voltunk). A „turistaházhoz” érve németországi vendégekkel találkoztunk. Feltehetően egy énekkar tagjai lehettek, akik kis nótáskönyvből helyi népdalokkal szórakoztatták egymást, majd néhány dal erejéig bennünket is.

Még mielőtt személyesen is megismerkedtünk Tirol kicsinyke részletével, egyetlen kép élt képzeletünkben e gyönyörű vidékről; méregzöld alpesi legelők, rajtuk békésen legelésző tehenekkel, a háttérben havas hegycsúcsokkal. Képzeletünkben a látványhoz hang is társult, mégpedig a jódlizó helybéliek jóvoltából. Nos, ezen a túrán nemcsak a látottak váltották valóra álmainkat, de úgy tűnt, hogy a hang forrását is sikerült meglelnünk.

A zenés ebéd után a völgytalp felett körülbelül 400 méterrel vezetett visszafelé utunk amelyről immáron madártávlatból szemlélhettük a völgyet kettészelő patak tajtékos folyamát, valamint annak túlpartjáról felszökő félelmetes mészkőfalakat. Nem kisebb óriások emelkednek itt, mint a 3230 méteres Schluderspitze, a 3305 méteres Orgelspitze és társaik, amelyek havas, jeges csúcsaikkal – relatíve kis méretük ellenére igazi turista- és hegymászócsemegék – sajnos most hiába hívogattak. A Laasi-völgy – a hozzá tartozó ormokkal, gleccserekkel – csakúgy, mint Dél-Tirol túlnyomó része, a magyar turisták számára szinte ismeretlen.

Az értékes kőzet nyomában

Miután magával a völggyel és formakincseivel többé-kevésbé megismerkedtünk, megfigyeléseink még mindig „felszínesek”, vagyis kizárólag a felszínre kiterjedők voltak. Egy olyan helyen azonban, ahol a hegy mélye is kincseket rejt és az a bányászat révén az ember számára is elérhetővé vált, mi sem tűnt természetesebbnek, mint, hogy magunk is a dolgok mélyére pillantsunk. Az igazság másik oldala pedig kétségkívül az volt, hogy túlságosan is érdekelni kezdett minket a térség múltja, történelme, amelyre a válasz szintúgy a hegy belsejében rejlik.

Alig három hónappal első laasi túránk után a márványbányák szeptemberi felkeresése korántsem tűnt olyan egyszerűnek, mint elsőre gondoltuk. Jóllehet a településről szerveznek hivatalos bányabejárásokat, magára a művelési területre csak különleges engedéllyel lehet belépni. Tanasi vendéglátónk azonban minden bizonnyal – már csak a korára (83 év) való tekintettel is – köztiszteletnek örvendhet, hiszen rövid rábeszélése után a bánya vezetője szemet hunyt látogatásunk felett, s mint mondta aznap „véletlenül” nem lesz ellenőrzés.

Gépkocsikkal Laast délkelet felé hagytuk magunk mögött, majd az úgynevezett Márványúton (Marmorstraße) emelkedtünk közel 1400 méteres magasságig. Innen a kanyargós és több alagúton is átvezető üzemi utat már gyalogosan tettük meg, egy szakaszon a 9B jelzésű, igen meredeken kapaszkodó turistaúton rövidítettünk, s így értünk az 1567 méteres magasságban lévő, Weißwasserbruch („Fehér víz”) nevű bányaudvarhoz. Egymás mellett több táró is nyílik idefent, s mivel az egyikből munkagépek zaja hallatszott, a fejtés megtekintésének reményében ezen indultunk el a hegy belsejébe.

A körülbelül 30 méter magas és legalább 10 méter széles táró bejárata előtt hatalmas kőtömbök sorakoznak. Míg az egyik oldalon szabályosan metszett óriási téglaként rendezetten egymásra rakva, a másikon formátlan tömbök formájában, rendezetlen halomban. Vélhetően ez utóbbi a termelés során keletkező törmelék, selejt gyűjtőhelye, amiben azért – valljuk meg őszintén – „benne vannak” kisebb szobrok, kerti- vagy szobadíszek. Csak éppenséggel le kell fejteni róluk a „fölösleget”.

Maga a bánya szabályos csarnokok hálózata, magasságuk legalább 30, szélességük körülbelül 10, hosszuk pedig 50-60 méter lehet. Ezek a tárnák többnyire merőlegesen kapcsolódnak egymáshoz. A fekün a felázott márványpor ragadós agyagként tapad az ember lábára.

A falakon a szabályos élekkel lemetszett tömbök nyomait láthatjuk, ebből adódóan maga az alagút is majdhogynem mértani téglatest formájú.

Nagyjából 50 métert tehettünk meg az óriási folyosóban, amikor egy balkanyar után a fejtés frontjához értünk. A vágatban öt ember alkotta a műszakot, s ahogy a gépeket elnéztük, ennyi elegendő is üzemeltetésükhöz. Az egyik oldalt egy óriási, hidraulikus szerkezet bontotta, amely a falba egy hatalmas „stilfűrészt” nyomott, kicsit odébb pedig egy drótos vágó szelte a tonnás márványtömböt.

A bányászokat láthatóan lefoglalta a saját munkájuk, a velünk való törődést egy bólintással – ez lehetett részükről a köszönés – elintézték. Beszélgetni nem is nagyon tudtunk volna, hiszen nagy volt a zaj. A fűrészek és a drót súrlódása, a gépek villanymotorjának zúgása minden egyéb hangot elnémított. A vágáshoz a szerszámokat állandóan hűteni kell, ehhez pedig vizet használnak, amelyet folyamatosan vezetnek az elmetszendő felületre. Ez meg is magyarázza a mocsarasan felázott aljzatot, ahová ugyanakkor nagy mennyiségben ülepedik a vágás során keletkező por.

A szemünk láttára lemetszett tömbért egy óriási, villás rakodógép érkezett, ami az elszállításra váró kőzetet a bánya bejárata alatti kötélpályához szállította. Innen még hosszú, több lépcsős út vár a márványra, míg feldolgozásra a 600 méterrel lejjebb fekvő Laas városkába kerül. A 2-3 tonnás tömböt először drótkötélen átlebegtetik a völgy 300 méterre lévő túloldalára, majd vonatra rakják, amin két kilométert tesz meg. A vasút végállomásától egy meredek siklópályán engedik le majd 500 métert, a már említett feldolgozóhelyre.

Belépés tiltva a Weisswand oldalában

Fellelkesülve a fejtésen tapasztaltaktól és a bányászok közömbösségétől (szabadon „garázdálkodhattunk”), úgy gondoltuk, hogy még egy üreg meglátogatása belefér napi programunkba. A „Fehér víz” elnevezésű bányától keletre, a Márványúton nem kevesebb, mint nyolc kilométert legyalogolva Wandlbruch (Faltörés) nevű bányához értünk. A 10-es, valamint a 3-as turistaösvényeken valamicskét sikerült levágnunk a szerpentinekből, de így is kellőképpen kimerítő volt a tikkasztó napon történő gyaloglás. Annak ellenére mondom ezt, hogy az utolsó kilométert hárman sikeresen lecsaltuk, felvetettük magunkat egy bányához igyekvő furgonra.

A Weisswand (2778 méter) oldalában létesített fejtőnél már nem jártunk szerencsével. Igaz az udvaron körülnézhettünk, sőt gyűjthettünk is, de a bányába nem léphettünk be. Mindezek ellenére nem voltunk csalódottak, hiszen számunkra a „nagy titokról” már fellebbent a fátyol.

Sírkereszttől a Capitolium lépcsőjéig

A Laas környéki hegyek, akárcsak egy sajt, tele vannak kisebb-nagyobb üregekkel. Ami messziről kicsiny odúnak, kőfülkének tűnik, az közelről hatalmas, ember által vájt kőkapu.

A térségben jóformán nincs is olyan hegy, amelyet ne fúrtak volna meg a bányászok, hogy hozzájussanak a ma már a mindennapi életben nélkülözhetetlen építő-, illetve díszítőanyaghoz.

A laasi márvány felhasználása már a XV. században elkezdődött, a tényleges termelés viszont csak az 1850-es években indult meg. Olaszország talán közismertebb márványlelőhelye Carrarában található (itt a laasival ellentétben külszíni fejtés folyik), de a kőzet minőségét tekintve a szakemberek a laasi márványt helyezik előbbre, ami állítólag csillogóbb és keményebb. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a II. világháborút követően az USA kormánya 86 ezer keresztet rendelt Laasból az európai katonatemetőkbe, de a Washingtonban lévő Capitolium lépcsőjének alapanyaga is innen származik. Az 1950-es években néhány régi bányát újra megnyitottak a térségben, sőt kamionnal is járható utat építettek, hogy a Laasba szállított kőtömböket azonnal feldolgozhassák a márványüzemek, valamint azok a kézművesek, akik egyedi épületdíszeket, szobrokat, síremlékeket készítenek belőlük. Egyébként ahhoz, hogy megtudjuk mi minden készülhet márványból, elég egy rövid sétát tennünk Laas belvárosában. Az utcakövek, szökőkutak, köztéri szobrok mellett maga a templomépület, annak külső és belső díszítései, oltára mind a helyi mesterek munkáját dicséri. Azonban, ha igazán szép alkotásokat szeretnénk látni, keressük fel a helyi temetőt. Minden sírkő valóságos művészi remekmű, amelyhez az alapanyagot a több mint ezer méterrel a város fölé emelkedő hegyek rejtik.

A laasi bányákban ma már a legmodernebb gépekkel fejtik a kőzetet, és mint fentebb láthattuk, a modernizálás a szállítás terén is végbement. A fejlesztésekhez ugyanakkor elengedhetetlen a szakemberképzés. Ez utóbbit szolgálja például a nemrégiben újból megnyílt Márványfeldolgozó Művészeti Iskola, amely egyébként a XIX. században már működött Laasban, és ahol számos olasz és külföldi szobrász tanulhatja meg a márványfeldolgozás fortélyait.

Forrás: Lieber Tamás, dorogimedence.hu