A havas ég alatt, ott, ahol a csillagok szinte elérik a földet, élt egy apró angyalka, kinek szárnyai olyan puhák voltak, mint az újszülött bárány szőre, és hangja olyan tiszta, akár a csilingelő harangé. Ildikónak hívták, s minden évben, karácsony estéjén ő vezette az angyalok karát, melynek éneke leereszkedett a földre, hogy az emberek szívében felgyulladjon a szeretet lángja.

Ezúttal azonban valami más történt. Az utolsó próbán, amikor az angyalok gyűrűbe álltak a Maradékfény dombja fölött, Ildikó hiába nyitotta ki a száját – semmi nem csendült. Egyetlen hang sem. Csak a hó nesze feszült a békés éjre.

– Ne ijedj meg – suttogta mellette egy szelíd tekintetű angyalnő. – Talán csak elfáradt a hangod.

– De én nem érzem sem betegnek, sem gyengének magam – rebegte Ildikó. – Egyszer csak… eltűnt. Mintha valaki nyom nélkül elvitte volna.

Az angyalok tanakodni kezdtek, súgtak-búgtak, de senki nem értette, mi történhetett. Ildikó szívét fájdalom szorította, hisz hangja nélkül olyan volt, mint az égő gyertya láng nélkül – fénytelen és hiábavaló.

Elhatározta, hogy ha énekelni nem tud, mással fog örömet vinni. Lecsusszant hát egy magas fenyő koronájáról, s a domb alatti faluba suhant. Bekukucskált az ablakokon, ahol reszkető kezek díszítettek mézeskalácsot, s halk énekfüttyre vágyó gyerekek várták az esti csodát. Egy idős néni gyertyát gyújtott, majd maga elé mormolta: „Bárcsak ma is hallhatnám az angyalok karát… csak egyetlen hangfoszlányt.”

Ildikó könnye végiggördült az arcán. Még soha nem érezte magát ennyire kicsinek és némának a világban. A falu végén, ahol már csak a fák hallgatták a szelet, egy magányos kisfiú állt a hóban. Sáska Barninak hívták, és egyedül töltötte a szentestét. Kezében egy gyertyát szorongatott, s nézte a csillagokat.

– Tudom, angyalok vagytok ott fent. Ma nem hallak bennetek, de én mégis hiszek bennetek – mondta halkan, s a szava úgy szállt fel, mintha maga is imává válna.

Ekkor történt meg a csoda. A gyertyafény szikrája, Barni reménye és az éjszaka végtelen csendje összeölelkezett, s valami apró, meleg fény pattant ki belőle Ildikó szívének közepében. Egyetlen hangocska született belőle, vékony, mint egy szélhárfa első pendülése, mégis tiszta, mint a jégvirágos hajnal.

Ildikó elmosolyodott, és úgy érezte, mintha a hangja nem is csak övé lenne, hanem a szeretetből táplálkozna, amit ezen az estén érzett. Nem a háborítatlan próba vagy az égi harmónia hozta vissza – hanem egy emberi gyermek bátor szavai, a karácsony csendje és az újraéledt hit.

– Köszönöm – súgta szárnyalva az égre.

Amikor éjfélt ütött az óra, az angyalok újra felsorakoztak, s egy eddig ismeretlen, de annál gyönyörűbb dallam csendült fel a magasban – Ildikó új hangja, melyben ott bújt Barni fénye, a hó csendje és az ünnep meg nem nevezhető varázsa.

Forrás, képforrás: meselekneked.hu

Az erdő szélén, egy napsütötte tisztáson állt egy egészen kicsi fenyőfa. Nevezhetnénk őt csemetének is, mert valóban alig volt magasabb egy rőfnél, és ágainak tűlevelei még olyan puhák voltak, mint a reggeli harmattól nedves bársony. A nagy fák körülötte sudáran nyújtózkodtak az ég felé, ágaik sűrűn szőtték be a magas eget, és évszázadok óta hallgatták a szél meséit meg a hópelyhek táncos dalát.

A kis fenyő minden évben izgatottan figyelte, ahogy december közeledtével emberek érkeznek az erdőbe, bundás kabátban, piros orral, szájuk szélén gőzölögő mosollyal. Válogattak a fák között, simogatták az ágakat, és végül elvittek egy-egy pompás példányt, hogy azok meleg szobákban fényben és díszben pompázzanak karácsonyfaként.

A kis fenyő minden évben remélte, hogy majd jön érte is valaki.

– Bárcsak rám esne a választás! – sóhajtotta egy este, mikor a hold ezüst tejként locsolta be az erdőt. – Olyan boldogan állnék a szobájuk sarkában, csillaggal a fejemen, csengőkkel az ágaimon…

De a napok teltek, majd évek múltak, és a kis fenyő csak várt és várt. Jöttek az emberek, de egy pillantásnál tovább sosem időztek nála.

– Ez túl kicsi – mondták. – Nézd, ott az a magas, az sokkal szebb.

A kis fenyő elszontyolodott, ám mégsem adta fel az álmait. Minden tavasszal igyekezett jobban kihajtani, ősszel büszkén viselte a szélben zörgő magtobozait, s télen nagyokat sóhajtva fogadta magára a havat, akár egy meleg takarót.

Egy napon, pár nappal karácsony előtt, egy aprócska autó kanyarodott be az erdő szélére. Egy fiatal házaspár és egy kisfiú szállt ki belőle. A gyerek ugrándozott a hóban, a szülők fáradtan, mégis boldogan fogták egymás derekát.

– Ne keressünk sokáig – mondta az apa. – Csak olyan fát szeretnék, aminek örülni tudunk, bármilyen kicsi is.

A kisfiú egyszer csak megállt a kis fenyő előtt, és csodálattal nézett fel rá.

– Nézd, anya! Ez pont olyan, mint én – nem túl nagy, de büszkén áll!

Az anya elmosolyodott, odalépett mellé, megsimogatta az egyik ágat, amitől a hópelyhek kis felhőként hullottak le a szatén tűkből.

– Tényleg szép – biccentett. – Néha a legkisebb fa rejti a legtöbb örömet.

Így hát óvatosan kiemelték a földből, gyökerestől egy nagy kosárba tették, és hazaindultak vele. A kis fenyő szíve majd kiugrott örömében. Végre, végre valóra válik az álma!

Otthon, a meleg szobában finom földet tettek a kosárba, itatták, és gondosan feldíszítették. A kisfiú készített neki papírcsillagokat, az édesanya mézeskalácsot akasztott rá, az apa pedig egy apró égősort tekert végig az ágain. Ahogy este lett, és felgyulladtak a fények, a kis fenyő úgy érezte, a világ körülötte dalra fakadt.

Karácsony estéjén a család leült mellé, körbeadták az ajándékokat, nevettek és énekeltek. A kis fa csendben figyelte őket, és ahogy a gyerek odabújt az ágaihoz, suttogva azt mondta:

– Köszönöm, hogy itt vagy. Te vagy a legszebb karácsonyfánk.

A kis fenyő nem szólt semmit – a fák nem beszélnek –, de bent, mélyen az évgyűrűi között, olyan melegség gyúlt, amit sem hó, sem idő, sem év nem olt ki többé.

És attól a naptól fogva mindig tudta: nem az számít, mekkora fává nősz. Hanem hogy szeretettel néznek-e rád.

Forrás, képforrás: meselekneked.hu

A Hófátyol felett, a messzi Északi-sarkon, ahol a csillagok is melegebben ragyognak december táján, áll egy öreg, mégis erős fa gerendákból épült ház. Ott lakik a Mikulás, barátságos nagy szakállával, hímzett köpenyében, s mellette hűséges barátai: a rénszarvasok, akik minden télen a világ gyermekeinek viszik az ajándékokat.

Mikulásnak nemcsak a játékok becsomagolása a szívügye, hanem az is, hogy rénszarvasai testben és lélekben is készen álljanak arra a nagy útra, amit december 24-e éjjelén tesznek meg. Ezért minden este, amikor a havazás szelíden szitál az ablakon túl, ő mesét mond nekik. A mézillatú istállóban összegyűlnek: Rudolf, az orrán pislákoló piros fénnyel, Dancer és Prancer, Vixen, Comet… mind ott ülnek, hallgatnak, szemük fénylik a gyertyafényben.

Egy különösen fagyos estén azonban, amikor a hold is zúzmarával didergett, Mikulás a mesés könyvét böngészte, de ahogy lapozgatta, bárhogy is próbálkozott, nem talált olyan történetet, amely elég melegséget ígért volna.

– Ó, úgy látom, ma este elfogytak a meséim – csóválta meg fejét, s bajusza is szomorkásan rezdült.

A rénszarvasok összenéztek.

– Akkor majd mi mesélünk, Mikulás! – emelte fel hangját Vixen, a legélénkebb. – Te minden este bennünket szórakoztatsz. Most hadd adjunk vissza valamit!

Mikulás meglepődött, de mosolyogva bólintott. Egy bolyhos prémmel szegélyezett takarót húzott maga köré, s kényelmesen hátradőlt a párnás szénabálán. Rudolf világító orrának fénye megvilágította a sarkot, így kezdődött hát a rénszarvasok esti meséje.

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Comet mély, komótos hangján –, volt egy apró játékmanó, név szerint Piporka. Piporka minden évben segített a Mikulás műhelyében, de azt érezte, az egyik különleges ajándék nem került bele a zsákba.

– Milyen ajándék volt az? – kérdezte Mikulás kíváncsian.

– Egy karácsonyi harang, amely nem csilingel, csak ha valódi öröm van a közelében – vette át a szót Prancer. – Piporka véletlenül egy csendes sarokban felejtette a polcon, egy fakirakó és egy hótáncoló baba mögött.

– De ezt senki nem vette észre – folytatta Dancer izgatottan –, csak egy rénszarvas, aki épp kereste a régi játékszánját. A harang halkan rezdült meg, ahogy a rénszarvas elhaladt mellette. És Piporka hirtelen tudta: ezt a harangot egy olyan kisfiúnak szánta, aki aznap este épp megtanulta, hogy adni jobb, mint kapni.

Mikulás a hallottak közben behunyta a szemét. A fejében egy polc képe jelent meg: tetején egy poros doboz, benne épp egy ilyen harang. Aznap délután a listát átnézve valóban feltűnt neki, hogy Liam, az ír kisfiú ajándéka hiányzik – s lám, már tudta is, mi volt az, amit elfelejtett.

– Ez… ez nem is mese volt! – nevetett fel hirtelen. – Ezt ti tényleg láttátok?

– Talán. Vagy a szimatunk súgta meg – kacsintott Rudolf.

Mikulás felkelt, lecseppent orrából egy hópehely, amit a kabátjával letörölt.

– Akkor most indulunk a műhelybe. Ez a harang nem maradhat hátra! Ti pedig, kedves rénszarvasaim, ma este mesévé váltatok. Köszönöm.

Rudolf felállt, sorban követte őt a többi kilenc is. Miközben a műhely ajtaja kinyílt, s a meleg fény kiömlött a hóra, a harang halkan, alig hallhatóan megszólalt a dobozban – mintha csak öröm kacagása lett volna a hangja.

És onnantól minden évben, Mikulás legalább egyszer azt kérte este:

– Meséljetek ti, barátaim. Hisz néha ti vagytok a világ legnagyobb mesemondói.

Forrás, képforrás: meselekneked.hu

Karácsonykor a keresztények szerte a világon Jézus Krisztus születését ünneplik. A legtöbb országban gyakran megcsodálhatók a hagyományos karácsonyi dekorációk, és a karácsonyi ünnepségekhez is csatlakozhatunk, még sok olyan országban is, ahol a kereszténység nem a helyiek vallása. Ebben a cikkben betekintést nyerhetünk a különböző országok karácsonyi hagyományaiba és ünneplésébe. Olvass tovább, hogy milyenek a karácsony a világ körül!

Karácsony a világ körül

A karácsonyt általában december 25-én ünneplik. Egyes országokban azonban némileg eltérőek a karácsonyi hagyományok, ezért az ünnepi időszakot hosszabb ideig tartják, december elejétől január elejéig. Viszont a karácsonyfa az összes háztartásban ott van. Gyönyörűen feldíszítve csillog-villog, mindenkit elkápráztat.

Franciaország

Franciaország számos régiójában a karácsonyi ünnepségek december 6-án, Szent Miklós napjával kezdődnek. Ekkor a gyerekek édességeket és apró ajándékokat kapnak. Franciaország számos városát feldíszítik a karácsonyt megelőző hetekben, a gyerekek pedig türelmesen nyitogatják az adventi naptárnak mind a 24 ablakát. Az elzászi régióban a feldíszített karácsonyfák felállításának hagyománya egészen a 14. századig nyúlik vissza. Ha az igazi francia karácsonyi érzetet szeretné otthonában tudni, válasszon gyönyörű lucfenyőt!

Olaszország

Az olaszok számára a betlehem a karácsonyi dekoráció legfontosabb része. Ezt általában templomokban, városi tereken és a saját otthonukban helyezik el a családok. A szalmával megtöltött betlehem eredetileg Olaszországból származik, és ma már a világ számos országában elterjedt. Olaszországban a „Babbo Natale”, így hívják olaszul a Mikulást, karácsony napján hozza az ajándékokat a gyerekeknek. Karácsonykor az emberek pedig „Buon Natale” -t, azaz „Boldog karácsonyt” kívánnak egymásnak. Az olasz karácsonyfa sűrű és terebélyes, válasszon Full 3D műfenyőt, ha Ön is olasz karácsonyra vágyik.

Norvégia

Norvégiában a gyerekek „Julenisse”-t, a norvég Mikulást várják. Szenteste a „Julenisse” ajándékokat hoz a gyerekeknek. A karácsonyfájuk pedig fehér havas műfenyő.

Forrás, képforrás:karacsonyfavilag.hu