A második világháború idején Magyarország 1942 tavaszán vezényelte a 2. magyar hadsereget a keleti frontra, hogy átvegye a Don folyó védelmét. A csapatok július 7-én érték el a folyót, és a Voronyezs és Pavlovszk közötti, több mint 200 kilométer hosszú arcvonalon rendezkedtek be.

A nyár folyamán többször is megpróbálták felszámolni a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfőket, ám ezek a műveletek súlyos, tízezres veszteségekkel jártak. A németektől ígért felszerelés és korszerű fegyverzet a tél beálltáig sem érkezett meg, ráadásul 1942 novemberében – a sztálingrádi harcok miatt – a német erők megkezdték kivonulásukat a térségből.

1943. január 12-én a Vörös Hadsereg nagyszabású támadást indított a Don-kanyarban. A szovjet csapatok jelentős túlerőben voltak, miközben a magyar hadsereg hosszú, nehezen védhető szakaszon próbálta tartani állásait. A rendkívüli hideg – helyenként mínusz 30 Celsius-fok alatti hőmérséklet – tovább nehezítette a védekezést és a visszavonulást.

A front áttörése után a magyar alakulatok gyorsan szétestek. A visszavonulás során sokan harcban estek el, mások megsebesültek, megfagytak vagy hadifogságba kerültek. A veszteségek pontos mértéke máig vitatott, de a történészek többsége 90 és 150 ezer fő közé teszi az elesettek, sebesültek és eltűntek összlétszámát. A 2. magyar hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, mint önálló, harcképes haderő.

A Don-kanyarnál bekövetkezett tragédia a magyar hadtörténelem egyik legsúlyosabb eseménye. Nem csupán katonai kudarc volt, hanem olyan emberi veszteség, amely hosszú időre rányomta bélyegét a magyar társadalomra. A megemlékezés célja ma is az, hogy megértsük a történelmi tanulságokat, és tisztelettel adózzunk azoknak a katonáknak, akik embertelen körülmények között teljesítettek szolgálatot.

🕯 Emlékezzünk rájuk – a múlt ismerete a tisztelet egyik formája.

Forrás/Fotó: Kiállunk Vass Albert mellett Facebook oldal