1823. január 22-én Csekén a magány és a csend szülte meg azt az imádságot, amely azóta egy nemzetet tart össze. Amikor Kölcsey Ferenc leírta a Himnusz utolsó sorait, nemcsak egy költeményt alkotott, hanem kijelölte azt a lelki hazát, amelyben mindannyian otthon vagyunk – éljünk bárhol a világban.

A nemzet közös emlékezete

A magyar kultúra nem korlátozódik az országhatárokra, és nem szorul be az intézmények falai közé. Ez a kultúra ott él a kárpátaljai iskolákban, az erdélyi falvak táncházaiban, a felvidéki várak tövében és a tengerentúli magyar közösségek vasárnapi asztalainál.

Ez az a „láthatatlan alkotmány”, amely összeköti a múltunkat a jelenünkkel. Amikor magyarul szólalunk meg, nemcsak információt közlünk, hanem egy több ezer éves világlátást örökítünk tovább: azt a különleges, néha melankolikus, de mindig küzdő és életerős szellemiséget, amely Bartók zenéjében, Munkácsy színeiben vagy éppen a tudósaink Nobel-díjaiban ölt testet.

Több mint művészet: Megtartó erő

Gyakran kérdezik: mi tart meg egy nemzetet a történelem viharaiban? A válasz egyszerű, mégis mély: a kultúra.

• A nyelvünk, amely védőbástyaként vesz körül minket.

• A népművészetünk, amely a legegyszerűbb használati tárgyat is ünneppé teszi.

• A tudományunk, amely a kíváncsiság és a találékonyság magyar védjegye.

A kultúra nem luxus, amit csak szabadidőnkben fogyasztunk. A kultúra a tartásunk, a büszkeségünk és az a közös jelrendszer, amiből értjük egymás félszavait, humorát és fájdalmát.

A Himnusz: Közös sorsunk tükre

A mai nap központjában a Himnusz áll. Kétszáz évnél is több telt el a születése óta, mégis minden sora élő. Nem diadalittas induló, hanem egy mély belső párbeszéd az éggel. Tanúság tétel arról, hogy a magyar nép – minden megpróbáltatás ellenére – hálával és reménnyel tekint a jövőbe.

"Benned él a múlt, a jelen és a jövő, minden, ami volt, s ami lesz, egyetlen pillanatban, a kultúra örök jelenében."

Ünnepeljünk méltón!

A Magyar Kultúra Napján hívunk mindenkit: ne csak emlékezzünk, hanem éljük is meg örökségünket! Olvassunk el egy kortárs magyar novellát, hallgassunk népzenét, látogassunk el egy kiállításra, vagy egyszerűen csak csodálkozzunk rá anyanyelvünk szépségére.

Mert a magyar kultúra addig él, amíg van, aki szereti, aki műveli, és aki büszkén adja tovább a következő generációnak.

Képforrás: debrecen.hu